Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar halfajták

2008.11.21

Magyar halfajták

Honosodott és honosított halfajok

Ponty (Cyprinus carpio)

Származás, elterjedés, élettér:

A ponty származását tekintve heves viták dúlnak. Thienemann nézetei szerint Kína, Japán, Közép- és Kis Ázsia egészen a Fekete-tengerig nyúló térségeinek vizei képezik a ponty eredeti hazáját. Európai elterjedéséről semmit sem lehet bizonyossággal állítani.

A görögök és a rómaiak már ismerték és tavakban tenyésztették, felismerve értékes húsát. A középkorban szerzetesek nevelték, nagyra becsült böjti étel volt. Honos Spanyolország, Franciaország (a világrekord 37 kg-os példány is innen származik), Olaszország, Portugália, Svájc, Hollandia, Bulgária, Oroszország, Törökország, Románia, Magyarország számos vizében. Európa majdnem minden édesvizében megtalálható az északi szélesség 60. fokáig. Nem található viszont Finnországban, Skandinávia északi részén és Kelet-Szibériában. Gazdag állomány él viszont a Fekete- tengerben, Kaszpi-tengerben, Aral-tóban. Jó fogási eredménnyel kecsegtet a Duna-delta, Magyarországon a Balaton, a Tisza, Körösök, Dráva, Száva.

A ponty édesvízi hal, brakkvízben (kevert víz) is előfordul, de csak az alacsony sótartalmat viseli el. Fokozottan érvényes ez az ivadékra, amely 7 ezreléket maghaladó sótartalom esetén elpusztul, az idősebb példányok legfeljebb 12 ezrelékes sótartalmat képesek elviselni. Steffens feljegyzése szerint a Salton-tóban (Dél-Kalifornia) a ponty 18,6 ezrelékes sótartalom mellett is megél.
A dús növényzet viszont fontos a számára, nemcsak rejtekhelyet jelent a halnak, hanem táplálékot és ívó helyet is.

A víz oxigéntartalmával kapcsolatos igénye szerény, a ponty az oxigént különösen hatékonyan hasznosítja. Oxigénszükséglete, nő a víz hőmérséklet emelkedésével, mivel ilyenkor többet mozog, illetve több táplálékot vesz fel. Amennyiben a víz oxigéntartalma lecsökken, a ponty másodlagos levegőfelvételhez folyamodik, a vízfelszínen levegőt szippant (pipál), sőt egyes esetekben bőrön keresztül is tudja az oxigént hasznosítani.

Magyar nevek
potyka, tőponty, pozsár, aranyhasú, babajkó, pathal, potyka, dunaponty, vadponty, nyurgaponty, bőrponty, sodrófa, feketeponty, karcsúponty, nádiponty, sodrófaponty


Magyar pontyfajták:

·        attalai tükrös ponty,

·        biharugrai tükrös ponty,

·        bikali tükrös ponty,

·        tiszai nyurga ponty,

·        dinnyési tükrösponty,

·        geleji nyurga ponty,

·        szajoli tükrös ponty,

·        hajdú T1 tükrös ponty,

·        hajdú P1 pikkelyes ponty,

·        hajdúszoboszlói tükrös ponty,

·        hortobágyi tükrös ponty,

·        hortobágyi pikkelyes ponty,

·        dunai vad ponty,

·        varászlói tükrös ponty,

·        balatoni sudár ponty,

·        mórichelyi tükrös ponty,

·        nagyatádi tükrös ponty,

·        szarvasi 215 tükrös ponty,

·        szarvasi P34 pikkelyes ponty,

·        P31 pikkelyes ponty,

·        szegedi tükrös ponty,

·        tatai aranysárga pikkelyes ponty,

·        tatai palaszürke pikkelyes ponty,

·        tatai hátpikkelyes tükrös ponty,

·        tatai acélos nyurga ponty,

·        ráckevei dunai tőponty

 

Lesőharcsa (Silurus glanis)

Az európai harcsa, más néven leső harcsa vagy egyszerűen harcsa a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) alrendjébe, a harcsaalakúak (Siluriformes) rendjébe és a harcsafélék (Siluridae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Közép- és Kelet-Európában és Ázsiában honos.

Megjelenése

Teste többi hazai halunktól meglehetősen különbözik. Feje nagy, hát-hasi irányban erősen lapított. Száján a felső ajakon, a szájszeglet közelében 2 hosszú, alul 4 rövidebb bajusszálat találunk. Szélesre nyíló szájában felül és alul rendkívül sok apró, kissé visszahajló, tűhegyes ránőtt fog helyezkedik el. Szemei kicsik, mégis a tapasztalatok szerint jól lát velük. Törzse rövid, hengeres, izmos farka hosszú. Színe alkalmazkodik a fenékhez, többnyire fekete, szürke, agyagos áradáskor akár sárga is lehet.

Életmódja

Többnyire társasan, a fenék közelében él, 5-20 fős csoportokban. Mindig lesből, főként éjjel támadó, rendkívül falánk ragadozó. Kisebb példányai főként hallal, rákokkal, piócákkal, puhatestűekkel táplálkoznak, a nagyobbak vízközelben élő kétéltűeket, emlősöket, vízimadarakat is zsákmányolnak. Rablásai rendszerint nem láthatóak, szürkületkor azonban sokszor hatalmas vízörvényeket keltő forgásaival kelti fel a szemlélődő figyelmét. Ilyenkor, sokszor szinte lassított felvételként mozogva jön a felszínre, gyakran látható a lassan mozgó állat hatalmas feje és teste is.

Szaporodása

Az ívással kapcsolatos magatartása érdekes, az ívóhelyen a hím testével körülfonja a nőstény hastájékát és kipréseli belőle az ikrákat, amelyeket nyomban megtermékenyít. Ivadékgondozó faj, az ikrák lerakása után a hím a vízinövényekből álló fészket kb. 3 hétig, az ivadék kikeléséig őrzi. Oxigénigénye alacsony, a vizek szennyezését jól tűri. Hazánkban fogott, hitelesen lejegyzett, eddigi legnagyobb példánya 112 kg, 227 cm.

Kárpát-medencei előfordulása

Kárpát-medence egyik legnagyobbra növő őshonos ragadozó hala, amelyet ízes, szálka nélküli húsa miatt sokan kedvelnek. Magyarországon megtalálható minden olyan folyóban és állóvízben, ahol előfordulnak mély, gödrös részek, bedőlt fák, kőrakások, elsüllyedt hajók, amelyek árnyékában a ragadozó biztosan rejtőzhet. A Duna-Tisza-csatornából albínó példányai is előkerültek.

Tokfélék (sima tok, sőregtok, vágótok, viza)

Simatok vagy színtok (Acipenser nudiventris)

 




Az irodalmi adatok alapján a maximális életkora közel negyven év is lehet, amikor kb. 2 m-es és 40-50 kg-os. Hazánk területén fogott legnagyobb példány hossza 170 cm, tömege 32 kg volt (Ercsi, 1940). Növekedési üteme hasonló a vágótokéhoz, az elsőéves halak kb. 23-29 cm hosszúak és 40 - 60 g tömegűek. A múlt század végén még a Kárpát-medence több folyójának lakója volt, Herman (1887) szerint a Dunán kívül előfordult a Drávában, a Tiszában, a Vágban, a Körösben, a Marosban és a Zagyvában (!), az utóbbi évtizedekben csak a Tiszából (Vásárhelyi, 1957) és egy horgászfogás alapján a Drávából (1989, 147 cm, 20,5 kg) ismeretes. A sima tok táplálékát legnagyobbrészt a kagylófélék és árvaszúnyoglárvák alkotják, de egyes irodalmi források szerint a Kaszpi-tengerben kifejezetten ragadozó életmódot folytat, a fenéken élő apró gébféléket fogyasztja. Védett faj.

Hazánk területén fogott legnagyobb példány hossza 170 cm, tömege 32 kg volt. Növekedési üteme hasonló a vágótokéhoz, az első éves halak kb. 23-29 cm hosszúak és 40-60 g tömegűek. A múlt század végén még a Kárpát-medence több folyójának lakója volt, Herman (1887) szerint a Dunán kívül előfordult a Drávában, a Tiszában, a Vágban, a Körösben, a Marosban és a Zagyvában (!), az utóbbi évtizedekben csak a Tiszából (Vásárhelyi, 1957) és egy horgászfogás alapján a Drávából (1990) ismeretes.

Sőregtok( Acipenser stellatus )

 




A fajnév a latin csillag szóból ered. A teste karcsú, megnyúlt, orsó alakú. Az ormány feltűnően hosszú, kissé felfelé hajló, lapított. Ez a faji bélyeg jól elkülöníti a többi tokfélétől. A vértsorok között kicsiny csillag alakú csontlemezek vannak, egyik népies neve - a csillagos tok - is erre utal. A test színe a hátán egészen sötét, barnásfekete, az oldalán valamivel világosabb. Hasa fehér. Az ivari dimorfizmus sokkal kifejezettebb, minta többi tokfélénél, az ikrások jelentősen nagyobbak, mint a hasonló korú tejesek. 13-14 éves korukban a nőstények 143-145 cm hosszúak, tömegük 11-12 kg, az azonos korosztályú hímek testméretei kisebbek, 134-136 cm és 7-8 kg. A folyószabályozások jelentősen csökkentették a faj ívóhelyének kiterjedését. A fiatal sőregtokok első táplálékát rákok, rovarlárvák, árvaszúnyogok alkotják. Az idősebb példányok, a puhatestűek mellet apró gébféléket is fogyasztanak. Maximálisan elérhető kor 35-40 év. A szakirodalom szerint 220 cm-es testhosszt és 68 kg-os tömeget érhet el. Növekedése az első négy évben elég gyors, később lelassul. A folyamszabályozások előtt a Dunában Pozsonyig, a Tiszában Tokajig fordult elő. Utolsó ismert hazai példányát, amelynek testhosszúsága 100 cm volt, 1965-ben Mohácsnál fogták. Valószínüleg vizeinkből végleg kipusztult halfajnak tekinthető. Védett!

 

Vágótok (Acipenser gueldenstaedti)

Vágótok


A viza mellett a legfontosabb tokfaj a vágótok. Mintegy ötven évre lehet becsülni a maximálisan elérhető életkorukat, amikor is testméreteik meghaladják a 250 cm-t és a 100 kg-ot. Növekedésük viszonylag lassú, a Dunában ívó állomány egyedei 11-12 éves korukban érik el az 1 m-es testhosszúságot és a 10 kg-os testtömeget. Dunában is gyakori, de hazánkba csak igen ritkán jut el. Védett. Néhány horgásztóba telepítik. Magyar rekord: 9,96 kg (Maconcai tározó - 2006).

Növekedésük viszonylag lassú, a Dunában ívó állomány egyedei 11-12 éves korukban érik el az 1 m-es testhosszúságot és a 10 kg-os testtömeget. Mintegy ötven évre lehet becsülni a maximálisan elérhető életkorukat, amikor is testméreteik meghaladják a 250 cm-t és a 100 kg-ot 

 

A vágó tok (Acipenser gueldenstaedti) vagy (Acipenser gueldenstaedtii) a sugarasúszójú csontos halak porcos ganoid csoportján belül a tokfélék (Acipenseridae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

Oroszországban Nyugat-Szibériáig honos, de megtalálható az Urálban és a Volgában is. Az Al-Dunában is gyakori, hazánkba csak igen ritkán jut el.

Megjelenése

Testhossza 130-250 centiméter, de elérheti a 400 centimétert és a 80 kilogramot is. Alsó állású szája közepes méretű. Vértpikkelyei nagyok, éles csúcsúak. Hátúszója a farokrészen foglal helyet.

Életmódja

Rákokkal, rovarlárvákkal és kis halakkal táplálkozik.

Szaporodása

Február és május között rakja , 70-800 ezer ikráját.

 

Viza (Huso huso)

A sugarasúszójú csontos halak porcos ganoid csoportján belül a valódi tokfélék (Acipenseridae) családjába tartozó faj.

Előfordulása

A Fekete-tengerben és a Kaszpi-tengerben, valamint elvétve az Adriai-tengerben honos. Ívni a tengerbe ömlő folyókba vonul.

Megjelenése

Rendkívül lassan, de óriásira növő anadrom faj. A kifejlett viza 3-4 méter nagyságú, 5-600 kg-ot is elérő hal. Rekordpéldányainál 9 méteres testhosszt és 1500 kg-os (sőt egyes források szerint 2700 kg-os) tömeget is mértek már! Így a viza a világ legnagyobb édesvízi hala.

Teste csupasz, rajta 5 sorban elhelyezkedő csontvértek és elszórva csontszemcsék vannak. Fején csontos pajzsok találhatók. Négy bajuszszála az alsóállású száj előtt helyezkedik el. Állkapcsa előretolható. Orra tompa, bajuszszálai hengeresek és rojtosak. Szája nagy, alulról eléri a fej két szélét. Alsó ajka középen megszakított, ellentétben a sima tokkal.

Életmódja

A viza mozgása kissé nehézkes. Életének egy részét a tengerben, másik részét a folyókban tölti. A fiatal állat a homokban keresgéli férgekből, lárvákból, csigákból és kagylókból álló táplálékát, idősebb korában kisebb halakat is fogyaszt.

Szaporodása

Ivarérettségét csak 12-18 éves korában éri el, de 100 évig is élhet. A vizák évente két hullámban úsznak fel a tengerről ívásra, a folyók sekélyebb vizeire. Az állomány egy része ősszel úszik fel a folyókon, ahol a víz fenekén egy-egy mélyedésben vagy gödörben áttelelnek. A másik részük csak tavasszal kezdi meg a vándorlást. Az ívásra március és május körül kerül sor, a folyók sóderes, köves aljzata fölött. Egy nőstény több 100 000-től 7 000 000-ig terjedő számú 2,5-3 mm-es átmérőjű ikrát rakhat le. A kb. 8 nap alatt kikelő lárvák további 9 nap után kezdik meg önálló táplálkozásukat. A szülők az ívás után azonnal visszatérnek a tengerbe. Az ivadék sem időz az édesvízben, hanem a folyók deltavidékének félsós vizébe, majd néhány év után a nyílt tengerbe vándorol.

Kárpát-medencei előfordulása

Sajnálatos módon a Kárpát-medencében ez, és a többi anadrom tokféle (Acipenser güldenstaedtivágó tok, Acipenser nudiventrissima tok, Acipenser stellatussőregtok) a vaskapui vízierőmű megépítése és a vízszennyezettség fokozódása óta gyakorlatilag kihalt. Az 1950-es évekig azonban még mind a négy faj gyakori volt a Duna és a Tisza vízrendszerében. A Dunán a viza számított a legértékesebb mindennapos halnak. Gyakran óriási (100-500 kg-os) példányai is előfordultak a halászzsákmányokban. (Budapest XIII. kerületének középső részét máig Vizafogónak nevezik.)

Dunai halászata

Ősszel a téli szállást kereső halak a víz felszínén lomhán úszkáltak, csak kelepcébe kellett csalni az úgynevezett „vizafogó tanyán”. A vizafogó tanyát a halászoknak időben elő kellett készíteni. Cégével karókat vertek le a vízbe a varsa számára. A viza beúszott a varsába, és bennrekedt. Ha még jégolvadás előtt történt a halászat, szigonyt vágtak a hal hasába. Az ívásra vonuló vizákat két hajó közé kifeszített hálóval halászták a zátonyos, gázlós folyószakaszokon.

Mesterséges tenyésztése

Az 1970-es években Magyarországon sikeres kísérleteket folytattak a kecsege és a viza keresztezésével. A hibridet “vicsegének” nevezték el.

Védettsége

Magyarországon védett.

 

A faj a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján

 

Sebes pisztráng( Salmo trutta fario )

Nagy oxigénigénye miatt főleg gyors folyású, tiszta vízű hegyi patakok lakója. Télen ívó hal, korábban mint rokona, a szivárványos pisztráng. A vízszennyezések, másrészt az orvhalászat következtében a mi vízeinkben megfogyatkozott. Újabban mesterségesen megtermékenyített ikrából keltetik. Pisztrángkeltető állomás működik a Tapolca közelében lévő Ódörögdön, továbbá Szilvásváradon és a Lillafüred melletti Garadna-völgyben. Kitűnő sporthal, műléggyel, pergetve fogható. Hossza 25 - 40 cm, testsúlya 0,2 - 0,8 kg. Tilalmi ideje: X. 1 - XII. 31. Méretkorlátozása: 22 cm. Országos rekordja: 6,14 kg (Viszló).


Európában és Amerikában őshonos, számos rokona él még földünk vizeiben. Magyarországon csak a sebes pisztráng őshonos, a szivárványos pisztrángnak telepített állományai vannak. Hazánkban az Északi középhegység, a Bakony és az Alpokalja tavai, patakjai jelentik fő előfordulási helyét. A 90-es években a Dunántúlon lévő Viszló patak pisztrángállománya országos hírű volt, csak mivel a bauxitbányászatot leállították, a bányászathoz szivattyúzott karsztvíz is elapadt, ami tulajdonképpen táplálta a Viszló patakot.