Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Magyar szárnyasok és galambok

2008.11.21

Magyar pulykafélék

 

   

Rézpulyka és Bronzpulyka

A pulyka õse a vadpulyka ma is megtalálható Észak- és Közép-Amerikában. Háziasítása idõszámításunk szerint 1000 körül indulhatott meg Amerikában. Európába feltehetõen a spanyol hódítók hozták, 1519-tõl írásos bizonyítékok errõl tanúskodnak. Hazánkban a bronz és réz színû változata tekinthetõ régi magyar fajtának. Edzett, ellenálló, elsõsorban rovarevõ. Táplálékát kora tavasztól késõ õszig természetes legelõkön is megszerzi.

 

A pulyka (Meleagris gallopavo gallopavo) a legnagyobb testű baromfifajta. Magyarországi fajtái védettek.

Története

Őse az Észak-Amerikában ma is megtalálható vadpulyka (Meleagris gallopavo). Háziasítása i. e. 1. évezred elején kezdődhetett, valószínűleg mexikói indián népek által. Írásos bizonyítékok szerint Európába a spanyolok hozták be. Hazánkba a török közvetítéssel került a 16. században, és indiai tyúknak hívták. II. Lajos király említi is egyik levelében, amit a milánói herceg követének írt.

A Duna-Tisza közén a magyar parlagi pulyka két színváltozata, a fekete és a fehér terjedt el, de a nagyobb testű és a jobb tollhasznosítású fehér lassan kiszorította a feketét. Dél-Magyarországon és Boszniában pedig a harmadik változat volt kedvelt, a rézpulyka.

A 20. század elején megnőtt az Amerikából újabban behozott és nagyobb testű bronzpulyka szerepe, és kezdte kiszorítani a hagyományos fajtákat. A II. világháború után ez a folyamat felgyorsult. A fajtatiszta szaporítás mellett keresztezték a magyar pulykával, amelynek fajtatiszta változatai már csak szórványosan voltak fellelhetők. Az 1970-es évek közepén, a génbanki állományok létrehozásának folyamán sikerült felkutatni fajtatiszta egyedeket. Debrecenben a bronz- és a fekete pulykából, Bugacon a rézpulykából alakítottak ki állományt.

Ma a fenntartó tenyésztést a Debreceni Egyetemen és Gödöllőn, a Kisállattenyésztési Kutatóintézetben végzik.

Magyar pulykafajták

Magyar pulyka

Fekete és fehér színváltozata ismert. A fehér pulyka nagyobb testű, a kakas 6-8 kg, a tojó 5-6 kg súlyú. Tolla is értékes volt, kiváltképp a hónalj alatti "marabutoll". Évente 30-40 tojást rak. A testsúly növelése érdekében egy időben a mexikói fehér pulykával keresztezték. A fekete változat egyöntetű fekete színű. A kakas 6-7 kg, a tojó 4-5 kg súlyú, évi tojástermelése 25-50 db. Mindkét változatot külterjesen tartják, s húsuk kitűnő minőségű. Edzettek, ellenállóak, elsősorban rovarevőek.

Rézpulyka

Bosnyák pulykának is nevezték. Olyan edzett, hogy lábon hajtották a nagyobb vásárokba, olykor 100 km-t is. A kakas színe rézvörös, fark- és szárnytollai fehéresek. A kakas 5-7 kg, a tojó 4-5 kg súlyú. Igénytelen, a pulykák közül kitűnik tojáshozamával. Jó kotló és nevelő, jó élelemkereső. Külterjes tartásban nevelik. Táplálékát kora tavasztól késő őszig természetes legelőkön is megszerzi.

Bronzpulyka

Bronzpulyka kakas

Az amerikai bronzpulyka a legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike. Honosult fajta. A magyar változat a standard bronzpulykánál kisebb testű, köszönhetően a magyar parlagi fajtával történt keresztezésnek. A kakas 6-8 kg, a tojó 5-6 kg súlyú. Évi tojástermelése 50-80 db. A kakas színe nyakától a háta közepéig világos bronzszínű, melle, törzse és szárnyai bronzárnyalatú feketék. Szintén alkalmas külterjes tartásra, edzett, igénytelen.

Gyöngytyúk

A gyöngytyúk az egyetlen hagyományos házi baromfifajunk, amely Afrikából származik.

Háziasítása és elterjedése

A gyöngytyúk a vizsgálatok szerint monofiletikus eredetű, vadon élő őse a Szaharától délre élő sisakos gyöngytyúk (Numida meleagris). A háziasított változat szinte alig különbözik vadon élő ősétől. Domesztikációja nem eredeti élőhelyén folyt le, hanem egy, a Földközi-tenger partvidékén élő, máig ismeretlen nép által. Amikor az ókori Egyiptomban vallási okokból betiltották a tyúktartást a Kr. e. 2. évezredben, szerepét egyes adatok szerint a gyöngytyúk vehette át. Valódi háziasítása majd egy évezreddel később ment végbe. A görögöknél már a Kr. e. 4. században háziállat volt. A monda szerint tollazatának fehér pöttyei a halott Meleagrosz királyfit sirató lánytestvéreinek könnyeiből keletkeztek. A rómaiak valószínűleg a görögök vagy az egyiptomiak közvetítésével ismerték meg. Kr. u. 1. században már a birodalom távolabbi részein is ismerték.

Magyarországon a gyöngytyúk a 13. században már jelen volt, elsősorban a kolostorok és a főúri vadaskertek tartották díszmadárként. A paraszti gazdaságokban a 19. század végén terjedt el, elsősorban a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon.

A gyarmatosítás kedvezett elterjedésének világszerte. Így került Kínába, majd Indiába, a rabszolgaszállító hajókon pedig Amerikába. Tenyésztésének virágkora a 20. század első fele volt, ekkor Magyarország is Európa élvonalába tartozott. Vadmadárként szállították külföldre. Tenyésztésének központja a II. világháború után a Hortobágyi Állami Gazdaság volt. A hanyatlás a nagyüzemi baromfitenyésztés elterjedésével következett be.

Tulajdonságai

A gyöngyös feje

A gyöngytyúk feltűnő, szép küllemű baromfi. Az apró fejükön lévő sisak a kakasoknál nagyobb méretű. Kétoldali állebenyük fehér, vöröses szélekkel. Tollazatuk általában kékesszürke fehér, apró pöttyökkel. Gyakori a fehér alapszín is, tejfelsárga ezüstfehér pöttyökkel. A tyúkénál finomabb, könnyebb a csontozata.

Húsa finom, nagyon hasonlít a vadmadarak, pl. a fácán húsára. Április végén kezd tojni, 60-80 tojást rak. Tojása kisméretű, feltűnő tulajdonsága rendkívül vastag héja, ezért hosszú ideig eltartható. Míg a tojáshéj súlyaránya a tyúktojásnál 10,2%, addig a gyöngyöstojásnál 15,3%. Tojásait mindig elrejtett fészekbe rakja.

Van néhány hátrányos tulajdonsága, ami miatt sokan nem szívesen tartják. Domesztikációja alacsony fokú, vadmadár-ösztöneit, természetes viselkedési formáit megtartotta. Ijedős, minden szokatlan zajra, mozgásra rémült menekülésbe kezd. Hangja kellemetlenül hangos, rikácsoló, nem "szomszédbarát". Veszekedős, tartásához nagy térre van szükség. Jól repül. Ha a gazda nem vigyáz, hajlamos arra, hogy éjszakára az ólon kívül gallyazzon fel. Viszont nagyon edzett, kitűnő élelemkereső és rovarirtó. Mindezen tulajdonságai a természetes baromfitartás elsőrendű alanyává teszik.

Magyar gyöngytyúkfajták

Magyar parlagi gyöngytyúk

A kakasok súlya 1,30-1,60 kg, a tyúkoké 1,20-1,40 kg. Színe fehér, szürke, kékesszürke, igen ritkán előfordul bronz és tarka változatban is. Igényli a szabadtartást. Ma a KÁTKI gödöllői telepén található nagyobb állománya, amelyek elődeit az alföldi tanyavilágban gyűjtötték össze. Elsősorban itt folyik a génmegőrzés, fajtafenntartás is. A magyar parlagi gyöngytyúk törvényileg védett baromfifajtáink közé tartozik.

Hortobágyi hibrid gyöngytyúk

Tollazata kékesszürke. Szabadtartásban és intenzív nevelési körülmények között is jó eredményeket ad. Rendkívül jó tojástermelő, szabadtartásban 110-120 db-ot tojik.

Hortobágyi kékesszürke gyöngyös

A szabadtartást jól tűrő, elsősorban húsáért tartott fajta. Tojástermelése 80-90 db. Igénytelen, ellenálló, jó élelemkereső.

Érdekesség

A gyöngytyúkról egy utcát neveztek el Budapest XVII. kerületében, a Madárdombon.

 

Kacsa

 Magyar vadas kacsa

A kacsa õse a tõkésréce. A régi magyar fajták közül leggyakoribb a fehér szín, de elõfordul a tarka és vadas változat is. Igénytelen, ellenálló szervezetû.
 A házikacsa vagy röviden kacsa (Anas platyrhynchos domestica) a
récefélék családjába tartozó baromfi, a tőkés réce ("vadkacsa") háziasított változata.

Többnyire fehér színben tenyésztik, de egyes vidékeken – különösen ott, ahol vadon élő őseivel könnyen kereszteződhet – "vad" színezetű példányokat is találunk.

Húsa, mája, zsírja, tepertője finom falat, de tojását – amelynek szárazanyag- és zsírtartalma lényegesen nagyobb a tyúktojásénál – csak alaposan megfőzve fogyasszuk, mert paratífusszal fertőzött lehet. Fosztott tollával párnát töltenek.

Költés ideje átlagosan 28 nap. A kacsa hímjét gácsérnak hívjuk.

Magyar kacsa

A 20. század elején a magyar parlagi kacsát már ősi magyar fajtaként említik, de származásáról biztos adataink ma sincsenek. A vízközeli falusi, tanyasi gazdaságok egyik legfontosabb baromfiféléje volt. Míg a gazdaasszony a libát eladásra nevelte, addig a kacsahús a család ellátására szolgált. A tájegységeknek kialakultak a saját típusaik. A leggyakoribb a fehér szín volt, amelyet a 20. század elején a pekingi kacsával akartak nemesíteni. A "színes", vagyis a tarka, vadas színű kacsa kisebb rangúnak számított, pedig ez a fajtaváltozat őrizte meg leginkább a magyar kacsa ősi formáját. Állománya erősen lecsökkent, Erdélyben és az alföldi tanyákon találhatóak kisebb állományai. Jelenleg a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézetben mindkét változatát tenyésztik. Nagyobb állománya található Szarvason is. 2004 óta a magyar kacsa a védett háziállataink közé tartozik.

Tulajdonságai

Kitűnően bírja a mostoha viszonyokat, igénytelen, ellenálló fajta. Aránylag kistestű, a gácsér 2,5-3,2 kg, a tojó 2,3-3 kg. Húsa rendkívül jó minőségű. Leggyakoribb a fehér és a vadas színváltozat,de előfordulhat barna és fekete színben is. A vadas színű tojó sokkal visszafogottabb színű, mint a gácsér, hasonlóan a tőkés récéhez.

 

Lúd

 

Magyar lúd

A ludat i.e. 4000 évvel háziasították Babilóniában. A magyar lúd fehér, tarka és fodros változatban fordul elõ. Az Alföldön a nagyobb testû fehér és fodros, a Dunántúlon a kisebb testû, gyakran tarka színû egyedek voltak honosak. Igénytelen, a külterjes tartáshoz jól alkalmazkodó, hízlalás után jó hús- és májtermelõ fajta.

A magyar lúd a házilúd (Anser anser domestica) egy fajtája. Magyarország védett háziállatai közé tartozik. Simatollú és fodrostollú változatban tenyésztik.

Története

Egykorú források szerint a házi libák után már a 11. és 12. században egyházi tizedet kellett fizetni. Ekkor az ország minden területén elterjedt a parlagi változata, amelynek ősei valószínűleg Görögország felől érkeztek. Ebből az állományból alakultak ki a magyar lúd színváltozatai és tájfajtái. A Léva-vidéki lúd a kitűnő minőségű húsáról és májáról volt nevezetes, a makói a májméretéről. A 20. század elején a magyar parlagi lúd nemesítésére az emdeni fajtát hozták be az országba, s ez a két fajta vált uralkodóvá a későbbiekben. Végül a mai változat a parlagi fajta és a külföldi fajták keresztezéséből jött létre.

A 19. század első felében megjelent a magyar lúd fodrostollú változata, amelynek kialakulásáról különböző elméletek születtek. Az egyik szerint mutációként jött létre, a másik elmélet szerint kelet felől érkezett. Ezt támasztja alá az, hogy gyakran említették török illetve asztraháni lúdként. Annyi bizonyos, hogy a fodrostollú ludak megtalálhatóak a Fekete-tenger partvidékén és a Duna völgyében. De csak hazánkban vonták tenyésztésbe, s ez néhány elkötelezett tenyésztő érdeme.

Ma a magyar lúdnak több génbanki állománya is létezik. Az egyik a Debreceni Egyetem gondozásában, a másik, amelyet Erdélyből származó egyedekből hoztak létre, egy tápiógyörgyei tenyésztő tulajdonában van. Ez a tenyészet adta az alapját a gödöllői Kisállattenyésztő Kutatóintézet állományának.

Tulajdonságai

Simatollú magyar lúd

Színe leggyakrabban fehér, de létezik tarka és szürke színben is. A tojó 5-6 kg, a gúnár 6-8 kg súlyú. Évente 15 tojást rak. Igénytelen, edzett, gyorsan növő fajta. Mind a húsa, mind a mája kitűnő minőségű. Évente akár háromszor-négyszer is téphették.

Fodrostollú magyar lúd

Igazi különlegesség. Szárnyfedő tollai és farktollai hosszúak, szalagszerűen fodrozódnak. Leggyakoribb a fehér szín, de ugyancsak létezik tarka és szürke változatban is. Egyéb tulajdonságaiban, húsa, mája minőségében nem marad el a simatollú változattól.

Érdekesség

  • A ludakról sokáig azt tartották, hogy együgyűek, pedig valójában a legértelmesebb szárnyasok közé tartoznak. A legelő csapatok pl. őröket állítanak, akik meg tudják különböztetni a pásztort a vadásztól.
  • A liba mája Magyarország egyik fontos kereskedelmi export cikke. A hízott libamáj előállításával már a rómaiak is foglalkoztak liszt, tej és méz keverékének feletetésével. A kukoricatermesztés elterjedése óta Magyarországon paraszti hagyománnyá vált a hizlalt liba előállítása. A ludakat ősszel fogták hízóba, szűk helyen tartották és naponta kétszer vízben ázott, sózott kukoricával tömték. Az így tartott liba egy hónap alatt hízott meg. A dél-alföldi települések parasztságának a libatömés fontos kereseti forrása volt. Távoli vidékekre is elmentek, hogy minél olcsóbban kapjanak sovány libát.
  • Szeged vidékén hagyományosan kukoricatörés után kezdődött a libatömés ideje. Két terméke volt a hizlalásnak, az úgynevezett "pecsönyés", illetve a "májas" lúd. Az előbbit két hétig, az utóbbit öt-hat héten át tömték kukoricával. A ludat mindkét esetben szűk ólba zárták, hogy minél kevesebbet mozogjon, a tömni való kukoricát pedig megsózták. Pecsenyelibát a Börzsöny-vidékén nyár közepén is hizlaltak ezzel a módszerrel egy-két hétig és a falu búcsúnapján levágták. Sok tájon szüretre hizlaltak fel töméssel gazdaságonként egy-két libát. A pecsenyeliba hagyományosan magyar piaci árucikk volt, csak a 20. században veszített jelentőségéből.

Magyar tyúkfélék


 

 

Kendermagos magyar kakas, és tyúk   

 

Sárga magyar kakas és tyúk

 

Fehér magyar kakas és tyúk

A honfoglaló magyarság tyúktartásáról nincsenek adatszerû bizonyítékaink. A mindezideig létezõ és nagyra értékelt magyar tyúkfajta a középnagyságú sárga, fehér, és kendermagos színû változat a középkori évszázadokban alakult ki. Kisázsiai eredetû és a törökök által betelepített fajtának tekinthetõ az erdélyi kopasznyakú tyúk, amely a magyar tyúknál valamivel nagyobb testû, vadmadár formájú. Ezek a fajták hús-, és tojástermelésre egyaránt alkalmasak, melyek a külterjes tartási módot szorgalmas élelemkeresõ készséggel, edzett szervezettel, jól hasznosítják.

A magyar tyúk a Magyarország különböző vidékein őshonos parlagi tyúkok tenyésztett változata, egyike törvényileg védett baromfifajtáinknak.

Története

Közép-Európa területére valószínűleg a kelták hozták be a házityúkot. Régészeti leletek alapján megállapították, hogy a rómaiak tyúkjai nagyobb testűek voltak, mint az avarok által tartott tyúkok. A csekély számú lelet alapján feltételezik, hogy a honfoglaló magyarok valószínűleg Kelet-Európából hozták be magukkal a magyar parlagi tyúk ősi változatát. Ezek késői utódaiból kezdtek kialakulni 19. század végén a ma védett tyúkfajták.

Kialakulásukban történelmünk folyamán szerepet játszott a tatárjárás idején hazánkba jutott nagy testű ázsiai fajta, majd a törökök által behozott balkáni, kisázsiai tyúkok. Később a nyugatról betelepülő lakosság is hozta a saját, jól bevált fajtáit. Időközben kialakultak a különböző, egyre egységesedő színtípusok, így a 19. századra már több fajtaváltozat létezett. Jelentőségét külterjes volta adta, más állatok számára hasznosíthatatlan takarmányon nevelődött.

A tenyésztőmunka kezdetén állományunkat több nyugati fajta segítségével formálták. Mivel az össze-visszakeresztezések nem váltak a magyar tyúk hasznára, ezért egy 1896-ban kelt miniszteri rendeletre 1897-től kakas-csereakciókat tartottak, ahol tenyészkakasokat adtak fiatal parlagi kakasokért. Több kakasnevelő tenyésztelepet is kialakítottak, ahol magyar és erdélyi kopasznyakú kakasokat neveltek, ilyen telep volt Gödöllőn, Kolozsváron, Szentimrén és Adán is. 15 év alatt 140000 tenyészkakast osztottak ki így, s ezzel jelentősen javították a tyúkállományt.

Ám a kinemesített magyar fajták a II. világháborúban szinte teljesen eltűntek. Az 1950-es évek elején újraindították a tenyésztést Gödöllőn, a Kisállattenyésztési Kutatóintézetben és több gazdaságban. A megfelelő alapállományt kistenyészetekből kapták. 1949-ben már 160000 naposcsibét keltettek. Azonban 1953-ban a gödöllői állományt felszámolták. A fordulatot az az 1973-ban kelt határozat hozta, amely elrendelte a génbankok létrehozását, ideértve az ősi jellegű állatfajtákat is. A sárga magyar tyúk génállománya vészelte át legjobban a köztes időt Mosonmagyaróváron. A kendermagos tyúk állományát a Duna-Tisza közén talált fajtatiszta tenyészetből alakították ki Hódmezővásárhelyen. A fehér változatot Makón lelték fel, és Gödöllőn tenyésztették tovább. A fogolyszínű magyar tyúk van ma a legmostohább helyzetben, visszatenyésztése nemrég kezdődött Gödöllőn, de állománya még nagyon kicsi.

Tulajdonságai, szín- és fajtaváltozatai

Kendermagos magyar kakas

A magyar tyúk középnagyságú, kettős hasznú fajta. Finom rostú, ízletes húsa külföldön is ismertté tette.

Sárga magyar tyúk

A tenyésztők a 20. század elején az egyszínű sárga tyúkokat összegyűjtötték és szelektálták, sőt rokontenyésztést is folytattak. A cél a tojástermelő-képesség javítása volt. Elsősorban a Dunántúlon, az Alföldön és a Duna-Tisza közén terjedt el. Előfordul világosabb és sötétebb árnyalatban is, de az élénksárga szín a kívánatos. Génmegőrző állománya található Mosonmagyaróváron, Gödöllőn és Keszthelyen (2001).

Fehér magyar tyúk

A legjobb tojóképességű változatnak tekintették. Mivel fehér színű tollazatával jobban elviselte a tűző napot, elsősorban az Alföldön és a Duna-Tisza közén kedvelték. Ma génbanki állománya található Gödöllőn és Keszthelyen (2001).

Kendermagos magyar tyúk

Tenyésztése az 1890-es évek elején kezdődött Szolnokon a parlagi állomány kendermagos színű egyedeinek szelektálásával, nemesítésével. Igen gyorsan kedvelt lett a tenyésztők között. Tollazata világos kékesszürke keskeny, fekete keresztsávokkal. A kakasok színe világosabb. Mivel színe igen alkalmas rejtőzködésre, főként az ország északi részén, a ragadozómadaraktól jobban veszélyeztetett helyeken tartották, de az egész országban elterjedt. Génmegőrző állománya van Hódmezővásárhelyen, Gödöllőn és Keszthelyen.

Fogolyszínű magyar tyúk

Szervezett tenyésztésbe a legutóbbi időkig nem vont színváltozat. A tojó színe a fogolyéra hasonlító barna finom rajzolattal, a kakas nyak- és nyeregtollazata piros árnyalatú aranysárga, feje narancsvörös. Evezőtollaik sötétek. Elsősorban a Dunántúlon és erdős területeken terjedt el, ahol rejtőzködést elősegítő színe megvédte a ragadozóktól. Kis állománya található Gödöllőn. 2004-ben vált elismert fajtává.

 

Az erdélyi kopasznyakú tyúk régen honosult baromfifajtánk, egyike törvényileg védett háziállatainknak.

 Története

Ennek a feltűnő külsejű tyúkfajtának az ősei valószínűleg Kis-Ázsiából a török hódoltság idején jutott el Erdélybe, ahol a 19. század elején figyeltek fel rá. Első ismert tenyésztője az erzsébetvárosi Szeremlei Lajos volt, aki az 1840-es években kezdett a kopasznyakúval foglalkozni. "Szeremlei tyúk" néven egy bécsi kiállításon mutatta be először 1875-ben, ahol az addig ismeretlen fajta általános feltűnést keltett. 1925-ben a bécsi kiállításon már erdélyi kendermagos (Siebenbürger Sperbe) néven szerepelt. Elterjedt elnevezése volt a bosnyák tyúk is, ugyanis Erdélyen kívül a szerb és bosnyák hegyvidékeken is előfordult. A 19. század végére Németországban olyan kedvelt lett, hogy külön tenyésztői klubbot hoztak létre. De Magyarországon még sokan idegenkedtek a fajtától, pedig időközben bizonyította rendkívüli tojóképességét.

Egy 1896-ban kelt miniszteri rendelet következményeképp 1897-ben több kakasnevelő tenyésztelepet is kialakítottak, ahol a magyar mellett erdélyi kopasznyakú kakasokat is neveltek. Ilyen telep volt Gödöllőn és Kolozsváron. Ezzel is segítették a magyar fajtájú tyúkok elterjedését. A kinemesített magyar fajták a II. világháborúban szinte teljesen eltűntek, s a háború után az erdélyi kopasznyakú tyúk tenyésztését a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézetben kezdték újra 1953-ban. De a tenyészetet a többi állománnyal együtt néhány év múlva felszámolták. A fajta fennmaradása a kistenyésztőknek köszönhető, hiszen amikor az 1970-es években elkezdődött a magyar fajták felkutatása a génbanki állomány létrehozása érdekében, a kendermagos színváltozat fajtatiszta egyedeit Sümegcsehin találták meg. A fekete színváltozatot viszont Romániából, Konstancából hozták hazánkba.

Erdélyi kopasznyakún sokáig csak a fekete színváltozatot értették, a más színűeket a magyar tyúk (amelynek nincs fekete színváltozata) kopasznyakú variánsaként kezelték. Ez az álláspont változott meg 1992-ben, amikor a különböző színű kopasznyakúakat is tözskönyvezték. Ma a fekete, fehér és kendermagos erdélyi kopasznyakúnak génbanki állománya található Gödöllőn és Keszthelyen, s a kendermagosnak egy további állománya Hódmezővásárhelyen (2001).

Tulajdonságai

Fehér erdélyi kopasznyakú tyúk

A magyar tyúknál valamivel nagyobb testű, vadmadár formájú. Különlegességét fedetlen nyaka, részben fedetlen melle és hasi része adja. Sok színváltozatban fordul elő, de génbanki állományban csak három változatot tartanak, amelyeket önálló fajtaként tenyésztenek.

Rendkívül edzett, erős és gyors fejlődésű. Hús- és tojástermelésre egyaránt alkalmas. Bár kitűnő tojástermelő, kotlási hajlama gyenge. Egyes vidékeken mint kiváló téli tojót tartották. Külterjes tartásban érzi igazán jól magát.

A kakas alakja

Fej: Középnagy, gömbölyded. A fej tetejét fedõ tollazat szorosan a koponyához tapad és hátul hegyben fut össze. Csõr: Középhosszú, vastag, mérsékelten ívelt. Szem: Nagy, tüzes taraj: Az egyszerû taraj középnagyságú, lehetõleg aprón csipkézett (elõfordul rózsa taraj kopasznyakú erdélyi is). Arc: Tollatlan Füllebeny: Kicsiny, kerekded Áll-lebeny: Középhosszú, tojásdad és lelógó. Nyak: Tollatlan, hosszú és izmos, de sohasem vaskos, ívelése kissé hátrafelé hajló, magasan hordott. A nyak tövében a törzs tollazata a kondorkeselyûéhez hasonló tollbodorban végzõdik. (A kopasznyakúságot egyetlen autoszómális gén határozza meg. A tulajdonság a fedett nyakúsággal szemben domináns. Homozigóta kopasznyakúak esetében a nyak teljesen csupasz - ún. csóré nyak -, míg a heterozigóta egyedek esetében elõl, a nyak alsó részén - már naposcsibéken is jól megfigyelhetõ - tollpamacs van, melynek azonban soha, semmi körülmények között sem szabad a nyak hátsó részére terjednie, vagy a nyakat körülfognia.) A bírálat szempontjából csak a tollpamacs nélküli, tehát homozigóta egyedek értékelhetõk. Egyes tenyésztõk a tollpamaccsal rendelkezõ, kopasznyakúság szempontjából heterozigóta egyedeket külön fajtaként próbálják elfogadtatni (van, aki "eredményesen" szelektált erre a tulajdonságra), ami a fentiek alapján teljes genetikai képtelenség. Törzs: Izmos, középnagyságú, tojásdad alakú. A kiálló vérvörös begytõl végig a hason, egészen a végbélig a törzs csupasz, tollatlan. Mell: Széles és igen húsos. Az egyenes, hosszú mellcsont fölött a bõr csupasz és azt csak a kétoldalt ráboruló tollazat takarja. Hát: Széles Nyereg: Csak kissé emelkedõ Szárny: Elég hosszú, erõs, majdnem vízszintes tartású Farok: Hátrafelé hajló, nem meredek tartású, tollazat dús, sarlótollak hosszúak Láb: A comb izmos, hosszú. A közepesnél valamivel hosszabb láb tollatlan és finom, de erõs csontozatú. Az egyenes, szétálló lábujjak száma négy. Testtartás: Bátor, élénk Tollazat: Szorosan fedõ

A tojó alakja

A nemi különbséget, s ezzel kapcsolatban a kisebb testarányokat leszámítva, a kakaséval egyezik.

Színváltozatok

A kopasznyakú erdélyi tyúkot fekete, fehér és kendermagos színben, ma már önálló fajtaként tenyésztik. Mindhárom színváltozatra jellemző, hogy az arc, áll- és füllebeny, a taraj és a fej (különösen annak hátsó része) a kakasnál vérpiros, a tojónál – kivéve a fej hátsó részét, mely mindig vérpiros – kissé halványabb árnyalatú. Kívánatos, hogy minden színváltozat, de különösen a fekete kopasznyakúak szeme narancspiros és igen tüzes legyen. A sötét szem kerülendő, mert ázsiai jellegre vall. A fekete, egészen sötétszínű kopasznyakúak csőre sötét palaszínű. A többi, világosabb színváltozaté fehér, sárga, vagy test- azaz rózsaszínű. A fekete kopasznyakúak, láb- és lábujjszíne sötét palaszínű. Eredetileg a fehér és a kendermagos tollazatúaké hús-, vagyis test- azaz rózsaszínű volt, az 1932. évi leírás szerint a sárga láb, mint lényeges hiba, kifogásolandó volt (a korábbi nemesítés eredményeként ma már elfogadottnak tekinthető).

  • A fehér erdélyi kopasznyakú tyúk sajátosságai

Csőr: Csontfehér.

Szem: Narancsvörös.

Taraj, arc, áll- és füllebeny: Vérpiros. Az áll-lebeny kör alakú.

Láb és lábujj: A lábszár fiatal tyúkoknál hússzínű, idősebbeknél csontfehér (újabban a sárga láb megengedett). A körmök színe csontfehér.

Tollazat: Tiszta fehér, ragyogó, ezüstös zománcú.

  • A fekete erdélyi kopasznyakú tyúk sajátosságai

Csőr: Sötét palaszínű.

Szem: Narancsvörös.

Taraj, arc, áll- és füllebeny: Vérpiros. Az áll-lebeny kör alakú.

Láb és körmök: Sötét palaszínű.

Tollazat: Fekete, acélkékes vagy zöldes zománcozottsággal.

  • A kendermagos erdélyi kopasznyakú tyúk sajátosságai

Csőr: Csontfehér.

Szem: Narancsvörös.

Taraj, arc, áll- és füllebeny: Vérpiros.

Láb: Hússzínű, csontfehér (sárga láb megengedett). A körmök fehérek.

Tollazat: Alapszíne kékesszürke, sötét, fekete színhatású, keskeny keresztsávokkal (lásd részletesebben a kendermagos magyar tyúk fajtaleírásánál).

 

Galambok

Házigalamb

A házigalamb vagy röviden galamb (Columba livia domestica) a galambfélék (Columbidae) családjába tartozó szirti galamb (Columba livia) háziasított változata. A szirti galamb hazánkban nem őshonos, de a házigalamb elvadult alakja, az ún. parlagi galamb elterjedt madár a nagyvárosokban és az agrárterületeken egyaránt.

A háziasítás a régészeti leletek tanúsága szerint mintegy 4-6 ezer évvel ezelőtt ment végbe, a tyúk, a lúd és a teve háziasításával kb. egy időben. Már a Biblia név szerint említi a galambot, mint áldozati állatot (Mózes III. könyve, I. 14.) Az asszírok és a szíriaiak szent állatként vitték magukkal (i. e. 430-354) Athénbe. Az ókorban, Perzsiában, Görögországban és Egyiptomban is tartottak galambot. Tartásuknak kétféle célja volt: egy részüket megették, a többiből – az ehetetlenekből - pedig a hírvivők lettek.A hinduk a szerelem istenét, Kamadevát ábrázolták galamb alakjában. A görögök révén jut el a korabeli Rómába, s a keresztény vallásban is szerephez jut: a Szentlélek galamb alakot ölt. Általános szimbólumként az európai kultúrában a béke és a boldogság jelképe. Arisztotelész Az állatok története c. munkájában is oldalakat szentel a galamboknak, s számos fajtát említ.

 A hobbi szintű postagalambtartás 1815 és 1825 között alakult ki Belgiumban. Olyan galambokat próbáltak kitenyészteni, amelyek gyors röptűek és visszatalálnak a dúcukba. Később ez a hobbi egész Európában elterjedt.


Magyarországon a török idők előtt nem tenyésztettek galambot. A török megszállás után indult útjára nálunk a galambászat. Az őshonos magyar galambfajták, sőt a környező országok nemzeti fajtái is török eredetűek. A galambászat központja az Alföld lett. A tanyákon felállított jellegzetes építményekben, a galambdúcokban tenyésztették a madarakat.

Érdekes dolog, hogy a galambászat későbbi központja Budapestre tevődött át. Az 1900-as években sokan költöztek vidékről a fővárosba. Az egykori állattartók nem tudták megszokni „állattalan életüket” és elkezdtek galambokat tenyészteni. A fővárosi galambtenyésztést azután a galambászok magas szintre fejlesztették.

Fajták

Rengeteg fajtát tenyésztettek ki, ezek egy része extenzív tartásra alkalmas. A kifejlett állatok maguk megkeresik a mezőn a táplálékukat: strasszer, posta, mezei, parlagi, lengyel hiúz, kóburgi pacsirta. Mások csak intenzív tartás mellett hozzák a kiemelkedő teljesítményeket. Ezek az intenzív fajták évente 12-14 fiatalt nevelnek fel. A választáskori, 30 napos fiókák, mint a king (királygalamb), a texán, az óriás posta v. a corneau elérhetik az 55-65 dekagrammot. Más házigalamb-fajtákat sport céljára (pergők, posták, klf. röpgalambok) tartunk. Hírvivőként már Salamon király (i. e. 1000) is alkalmazta a mai posták elődeit. És vannak, amelyeket csupán díszgalambnak tartanak. E fajták mesterséges rendezése során ált. 10 fajtacsoportot állítanak fel:

  • alakgalambok,
  • begyes galambok,
  • dobos galambok,
  • keringő galambok,
  • kört csattogó galambok,
  • orrdudoros galambok,
  • sirályka galambok,
  • színes v. mezei galambok,
  • tollszerkezetes galambok,
  • tyúkgalambok.

Keresztezését a szirti galambbal nem tekinthetjük fajhibridizációnak, hiszen a C. livia valamennyi házigalamb fajtának a közös őse. Viszont több vadon élő galambfajjal ismertek a hibridjei: kékgalambbal, pikkelyesnyakú galambbal, picazurógalambbal, hógalambbal, örvös galambbal, vörös galambbal, keleti gerlegalambbal, kacagó gerlével és vörösszemű galambbal.

Védett galambfajtáink

Magyar pávagalamb

  • Alföldi buga galamb,
  • Alföldi (kőrösi) keringő,
  • Bácskai hosszúcsőrű keringő,
  • Bajai keringő,
  • Budapesti bíbic,
  • Budapesti magasröptű csapos keringő,
  • Budapesti magasröptű keringő,
  • Budapesti rövidcsőrű,
  • Budapesti tollaslábú gólyás,
  • Budapesti tükrös,
  • Ceglédi rövidcsőrű szívhátú,
  • Csepeli magasröptű hófehér keringő,
  • Debreceni pergő
  • Dél-Bácskai keringő,
  • Egri kék keringő,
  • Hódmezővásárhelyi ernyőszemű keringő,
  • Kecskeméti keringő,
  • Kiskunfélegyházi keringő,
  • Kiskunfélegyházi simafejű keringő,
  • Komáromi bukó,
  • Magasröptű magyar deres,
  • Magyar begyes,
  • Magyar csirkegalamb,
  • Magyar díszposta,
  • Magyar óriás galamb,
  • Magyar szarkakeringő,
  • Makói magasszálló keringő,
  • Miskolci keringő,
  • Monori keringő,
  • Szegedi magasszálló,
  • Székesfehérvári bukó,
  • Szolnoki bagdetta,
  • Szolnoki keringő,
  • Szováti kék

Galambászat

A házigalambot tenyésztik röptetésre (postagalamb) és táplálkozási célokra, más fajták díszmadárként tartanak.

Postagalamb

Már az ókorban megfigyelték a galambok rendkívüli tájékozódóképességét, és elkezdék gyors üzenettovábbításra használni ezeket a madarakat. A távíró feltalálásáig ez volt a leggyorsabb „postázási” mód. Napjainkban továbbra is sokan foglalkoznak postagalambok, ún. röpgalambok versenyeztetésével és tenyésztésével. A versenyek során a madaraknak több száz kilométeres távot kell megtenniük otthonuk felé, s képesek több mint 10 órát, 45 km/h átlagsebesség felett folyamatosan repülni.